mesterséges életem

1991-ben Jeffrey Katzenberg, a Disney filmstúdió akkori feje egy 28 oldalas levelet írt a cég vezetőinek, amiben a hollywoodi filmszakma, a stúdiórendszer és a nagy költségvetésű filmek (hahó, 1991) jelenéről és jövőjéről, a hibás döntésekről és a szerinte helyes útról elmélkedik. Hihetetlenül érdekes olvasmány, nagy része a mai állapotokra is igaz. Okos ember volt ez a Jeffrey, átlátta az összefüggéseket. Az más kérdés, hogy miután otthagyta a Disney-t és megalapította a Dreamworks Pictures-t, ezeknek a nagy igazságoknak egy részét megint csak figyelmen kívül hagyta. Persze addigra már beindult az a spirál, ami a nagyköltségvetésű filmekkel operáló stúdiókat beletaszította abba a véget nem érő kergetőzésbe, ami a mai napig tart: fektessünk rengeteg pénzt a filmbe, hogy rengeteget vehessünk is ki belőle. Egy nagy összeg x százaléka mindig több, mint egy kis összeg azonos x százaléka. Matematika. És üzlet. Így lesz egy kreatív művészetből sablonok (remake-ek, brandek, stb.) alapján dolgozó iparág, ahol mindent mást elnyomnak a számok. A sztori valahol hátul kullog a sztárok, a látvány, a marketingelhetőség, a stb-stb mögött.

Az egész levelet nagyon érdemes végigolvasni (például itt, a scannelt verzió alatt ott a transcript), de kiemelek pár mondatot belőle:

“It is the story that people remember. It is the story that gives the movie business its extraordinary power to impact the world.”

“Back in 1984, our initial success at Disney was based on the ability to tell good stories well. Big stars, special effects and name directors were of little importance. Of course, we started this way out of necessity. We had small budgets and not much respect. So we substituted dollars with creativity and big stars with talent we believed in. Success ensued.”

“And the seeds were planted by the “blockbuster mentality” that has gripped our industry. Because of this homerun thinking, every studio has increasingly been out to have the biggest weekend opening and the biggest first week gross and the earliest $100 million total. [...] With such a make-or-break emphasis on the first weekend’s numbers, studios have been cranking out highly promoted, big budget films. The logic is that this kind of film is the surest bet for attracting a big turnout for the picture’s opening weekend. The result has been a paradox. In an effort to make “risk-free” movies, Hollywood has been willing to put tens of millions of dollars on the line with each major release.”

És ne felejtsük el, Jeffrey mindezt 1991-ben írta. Ideje lenne egy újabb levélnek.

INTERVIEWER

What’s wrong with cyberpunk?

GIBSON

A snappy label and a manifesto would have been two of the very last things on my own career want list. That label enabled mainstream science fiction to safely assimilate our dissident influence, such as it was. Cyberpunk could then be embraced and given prizes and patted on the head, and genre science fiction could continue unchanged.

…

Bár nagy érdektelenségbe fulladnak ezek a Fallout posztok, azért ez is csak olyan bejegyzés, mint akármelyik másik, és arra pont jó, hogy életbentartsam vele a blogot. Reklamációt nem fogadok el.

Az Old World Blues remekül vegyíti az ötvenes évek B scifijeinek toposzait és hangulatát a posztapokaliptikus szettinggel. A trailert látva volt némi ellenérzés bennem, kicst túl Ed Wood-os volt a kisfilm, de pár perc kellett csak hozzá, és minden aggodalmam megszűnt. A korábbi kiegészítők mind utaltak már a titokzatos Big Empty-re, az elfeledett technológiákat rejtő helyszínre, most pedig az obligát rádióadást követve mi is szembesülhetünk a nagy háború előtti csúcslaboratóriumok és csúcs tudósok… khmm, maradványaival.

Szokás szerint nem spoilerezem el a sztorit. A főküldetést amúgy egy mondatban el lehetne intézni, de az Old World Blues kifejezetten open world kivitelezésű DLC, bolyonghatunk kedvünkre a helyszínek között, felfedve a Courier történetének és eljövendő sorsának újabb apró morzsáit. De a Big Empty a főszál megoldása után is újra és újra meglátogatható, elvarratlan mellékküldetéseket fejezhetünk be, megpihenhetünk újonnan szerzett birodalmunkban vagy elbeszélgethetünk a pszichopata, világuralomra törő kenyérpirítóval. (Hülyén hangzik? Lehet. Zseniális? Az bizony.) Tűkön ülve várom az utolsó DLC-t, a Lonesome Road-ot, melyben végére ér a Courier és Ulysses epikus története, és lezárul a New Vegas masszív történetfolyama.

De addig is az Old World Blues tökéletesen vegyíti a humort és az akciót, a karakter szintjétől függő ellenfelek pedig megfelelő kihívást jelentenek. Ismét rengeteg apró ötlet bújik meg a holotape-ek és számítógépek feljegyzései mélyén, ezek a visszatérő, apró mozaikdarabokból összeálló történetek jelentik az újkori Fallout univerzum legnagyobb erejét, a sztorit. Az Old World blues magasan a legjobb DLC a New Vegashoz, és az F3 kiegészítői közül is csak a Point Lookout veheti fel vele a versenyt. Nagyjából tizennégy óra játékidőt tettem bele a teljes kijátszásig, de többször vissza fogok még térni a Big Empty krátereinek mélyére. Kötelező kaland.

Max Brooks: The Zombie Survival Guide

“You start reading for fun and then at page 50 you go out and buy a machete just to be on the safe side.” Ez az idézet az egyik kritikából a kötet hátlapján szerepel, és nagyjából fedi is a dolgokat. Remekül felépített könyv, alaposan körbejárja a témát, olyan szakszerűséggel és komolysággal, hogy az ember hajlamos elfeledkezni róla, hogy fikciós művel van dolga. Emellett roppant szórakoztató is. Megtudhatjuk, hogyan működik a zombi jelenségért felelős vírus, mit tegyünk különböző szintű zombi-kitörések esetén, hogyan védekezzünk nyílt terepen, városban, erdőben, hogyan rendezkedjünk be hosszú időre világméretű járvány esetén, milyen taktikával menjünk harcba, ha már elkerülhetetlen az összecsapás, satöbbi, satöbbi. Az utolsó fejezet pedig az eddig feljegyzett kisebb-nagyobb zombi-kitöréseket foglalja össze az ókortól napjainkig, mintegy megalapozva a későbbi World War Z-t. Precíz részletességgel összeállított útmutató, néhol borzongat, néhol megmosolyogtat ez a könyv, mely még jóval a nagy zombi-divathullám előtt íródott. A hozzám hasonló oldschool rajongóknak kötelező.

Max Brooks: World War Z

Brooks a Survival Guide után úgy érezte, van még mit mondania a témában (de mennyire), ezért nagyobb fába vágta a fejszéjét, és egy regényben folytatta a dolgot. A World War Z a totális zombiháborút, az ahhoz vezető eseményeket és a nehezen kiharcolt győzelem után újjáépülő civilizációt dokumentáló fikciós riportgyűjtemény. Pár oldalas interjúk során tárul fel a történet, első kézből származó beszámolók alapján láthatjuk, hogyan vezetett egy jelentéktelennek tűnő zombi-fertőzés világméretű, több milliárd ember- és aztán zombiéletet követelő háborúhoz. Az egyes emberek történetében keveredik a horror és a borzalom a kitartással és a reménnyel. Alaposan átgondolt és összetett könyv ez, amely még csak véletlenül sem ragad meg a látványos, olcsó riogatás és egydimenziós horrorsablonok szintjén, hanem komoly társadalmi és szociológiai problémákat boncolgat és elgondolkodtató következtetéseket von le. Éppen ezért ezt a könyvet nem csak rajongóknak ajánlom. Hamarosan magyarul is megjelenik (update: megjelent), és már javában folyik a belőle készülő film forgatása is (Brad Pitt produkciós cége égisze alatt és az ő főszereplésével).

John Scalzi: Old Man’s War

Annyi jót hallottam elöljáróban erről a könyvről, hogy elkerülhetetlen volt a csalódás. Pedig a regény nem rossz, csak épp olyan érzésem volt közben, hogy én ezt már olvastam korábban. Scalzi sem tagadja, hogy Heinlein Starship Troopers-e nagy hatással volt rá, de ugyanúgy megemlíthetné Haldemantól a Forever War-t is. Az Old Man’s War kábé ennek a két könyvnek a szerelemgyereke. Ami nem baj, mivel ahogy bármikor hajlandó lennék x-edik Neurománc-klónt is olvasni, úgy ebben a témában is jöhetnének futószalagon elém az epigonok. Csak ne nevezzük őket az évtized scifijének, meg ilyenek. A regényt nem az ötletek tartják életben, hanem a pörgő cselekmény, a gyors egymásutánban becsapódó jelenetek. Aki fogékony az ilyen “tengerészgyalogosok benga nagy puskákkal az idegenek ellen az űrben” típusú sztorikra, az megkapja azt, amit vár. Én is el fogom olvasni a folytatásait is, de azt már Kindle-n, ennek a hét dolcsis paperback kiadásnak a ragasztása már az első fellapozás előtt megadta magát. Utazáshoz mondjuk tökéletes volt, nem kellett annyira vigyáznom rá, mint szoktam.

Dimitrij Gluhovszkij: Metro 2033

Nem szokás félbehagyott könyveket véleményezni, de én most mégis ezt teszem. A hullámzó színvonalú Őrség-sorozat óta kifejezetten nyitott szemmel figyelem a kortárs orosz scifi megjelenéseket. Mondjuk a Metro 2033-at pont a belőle készült számítógépes játék kapcsán találtam meg, de sebaj. Az alapfelvetés nem egetrengető (egy világégés után a fennmaradt civilizáció a moszkva alatti metrórendszerben él tovább), de reméltem, hogy az orosz egzotikum meg az ötletek majd feldobják a sztorit. Sajnos pont ez az orosz egzotikum volt az, amibe beletört a bicskám. A becézgetős, kicsinyítő képzőkkel teli nyelvezet, a dagályos, negédes hosszú párbeszédek valószínűleg nyelvi sajátosságok, de itt most olyan dózisban érkeztek, hogy le kellett tennem a könyvet. Az az orosz íz, ami kis mennyiségben élvezetes, most túladagolást okozott. Először azt gondoltam, ezt a fordításnál ki lehetne küszöbölni, de az egyrészt komoly beavatkozás lenne az eredeti műbe, másrészt így elvesztené a regény a jellegét. Nekem nem jött be, na bumm. Másnak biztos be fog. Talán majd én is folytatom. Kis adagokban.

Bár nem scifikről van szó, de röviden megemlíteném az utóbbi hetek két egyéb meghatározó olvasásélményét. A Kindle teszteléskor újraolvastam (asszem másodszor) Joseph Hellertől az Isten tudját. Ha a zseni szónak szinonimát keresek, elsőre mindig Heller neve ugrik be. Ennyi asszem elég is. A másik kötet Andre Agassi önéletrajzi könyve, az Open. Lebilincselő és magával ragadó biográfia, azoknak is meghatározó élmény lehet, akik Agassit és a teniszt csak hírből ismerik.

Lassan havilap lesz ez, nem blog. Most még épp beférek a júniusba. Lássuk, mi történt mostanában.

A hétvégén lezajlott a Hungarocon, kiosztásra kerültek a Zsoldos Péter-díjak. A kevés nevezés miatt regény kategóriában idén nem volt nyertes, Lovas Lajosnak (novella) és Szélesi Sándornak (kisregény) viszont szívből gratulálok az elismeréshez. Mivel a rendezvény idején én még bőven a horvát tengerparton szenvedtem borzalmasan, sajnos a Szintetikus álom illusztráció-pályázatra érkezett alkotásokból rendezett kiállítást sem láthattam. Magukat a képeket persze a zsűrizés miatt már korábban megkaptam, és nagy élmény volt látni, hogyan látták és láttatták mások mindazt, ami az én fejemben született meg. Hat-hét alkotás kiemelkedett a mezőnyből, a pályázatot fantasztikus képével végül Várnai Noémi nyerte, ezúton is gratulálok neki.

Az elmúlt hét a tenger mellett remek élmény volt, sok fürdéssel, zabálással, kirándulással (autóval és hajóval) és rengeteg 7 Wonders társasjátékozással. Igencsak addiktív a játék, a kiegészítőjével pedig még változatosabb és érdekesebb. Hamarosan updatelem a társasjátékos posztot az új szerzeményekkel, a statisztikák alapján amúgy is sok látogatót vonz az a bejegyzés. A tengertől hazafele a Plitvicei tavak felé kerültünk, és nem bántuk meg. Elmondhatatlanul gyönyörű a tavakat magában foglaló nemzeti park, a vízesések, a barlangok, a kis erdei ösvények látványával nem lehet betelni. Kicsit túlcsordultam. A parkra, de egész Horvátországra is jellemző a remek infrastruktúra, a minőségi kiszolgálás. Valahogy az volt a benyomásom, hogy az emberek ott jobban bánnak az értékeikkel, megbecsülik és jól hasznosítják hihetetlen természeti kincseiket. És sehol sem volt az az érzésem, hogy turista vagyok, akit benyomnak egy steril, mesterségesen kiépített világba “élménykedni”, Supetar kikötőjében vagy Omis árnyékos utcáin sétálva is a mindennapok zsongását és őszinteségét éltem meg.

Napok kérdése, hogy megrendeljem az ebook-olvasómat. Pár napig teszteltem végre egy Kindle-t, és teljesen magával ragadott. Sosem fogok elszakadni a papírkönyvektől, de itt az ideje megtenni ezt a lépést. Pár napja érkezett meg a legutóbbi szállítmányom a bookdepository-ról, és King Under the Dome-ja a maga majd 900 oldalával konkrétan nem fér bele a táskámba. Ezt a problémát például tökéletesen orvosolja a Kindle. De a képregények kérdését (szerencsére) nem. Pár hónap alatt ki fog derülni, mennyire változnak meg az olvasási szokásaim.

Legutóbbi olvasásélményeimről egy külön posztban fogok írni. Remélhetőleg hamarosan.

A hétvégén sikerült lejátszanom a Fallout New Vegas második DLC-jét, a Honest Heartsot. (Az alapjátékról itt, az első kiegészítőről, a Dead Money-ról itt írtam.) Nagyjából nyolc óra tiszta játékidőt jelentett nekem a HH, de a főszál akár három óra alatt is teljesíthető, én szokás szerint minden mellékküldetést és helyszínt kimaxoltam. Ennél több tehát nem nagyon van benne sajnos.

Nézzük a sztorit. Szokás szerint egy elkapott rádióüzenetet követve juthatunk el az új helyszínre, mely a Dead Moneyhoz hasonlóan egy elszigetelt, külön része a világnak, ahonnan – amíg nem toltuk végig a sztorit – nincs visszatérés a Mojave sivatagba. Egy kereskedőkaravánt kísérünk el az egykori Zion Nemzeti Park területére (most már csak Zion), ahol különböző törzsek harcába csöppenünk bele, és találkozhatunk a Mojave sivatag halkan elsuttogott legendáinak legtitokzatosabb szereplőjével, a remek hátteret és személyiséget kapott Burned Man-nel. Érdekesség, hogy ő már a Van Buren munkacímen készülő, eredeti, Interplay-es F3 sztorijában is szerepelt, érdemes tudni, hogy a New Vegas DLC-ibe a régi-új írók rajta kívül több elemet is beemeltek az akkori anyagokból.

Zion látványa lenyűgöző, a vörös sziklás, zegzugos hegyvidék és az azt átszelő folyó újszerű, de mégis ízig-vérig Fallout hangulatot áraszt. Sajnos kiépített épületeket, földalatti bunkereket, neadjisten Vaultot nem találunk az egykori nemzeti park területén, ezt sok-sok barlanggal próbálták meg kiváltani a tervezők. A grafika részletessége így a Witcher 2 után már kicsit kopottasnak tűnik, a sorozat következő része biztos, hogy új motort kap. A HH játékmenete a Dead Moneyval ellentétben hagyományosnak mondható, bár a szociális képzettségeknek itt még annyi hasznát sem vesszük. Felderítős, harcos játékstílust követel meg Zion.

Sajnos a HH gyengéje pont az, amiért egyébként imádni lehet (kell) a Falloutot: a története. A főszál nagyon lineáris, pár fantáziátlan küldetésből épül csak fel, valódi döntési helyzetbe csak a sztori legvégén kerülünk. A mellékküldetéseket persze végigtolja az ember, de hiányoznak a jól megírt, ravasz történetek, az összetett karakterek, a beszélgetések. Bár félbarbár törzsek között bóklászva erre kevés lehetőség adódik, ezt belátom. A játék magasan legjobb része annak a férfinak a sztorija, aki még a Nagy Háború túlélőjeként élt le fél évszázadot Zion hegyei között. Az ő életét több, általa hagyott terminálbejegyzésen keresztül ismerhetjük meg, hozzá tudunk igazán kötődni a HH szereplői közül, pedig nem is találkozunk, nem találkozhatunk vele (bár, ahogy vesszük). Már csak ezért érdemes végigjátszani a kieget, de nagyon alapos felderítést igényel, hogy összeálljon a kép, küldetés nem kapcsolódik hozzá, sőt, néhány vonatkozó helyszín nem is aktivizálódik a pipboyunkon, míg konkrétan bele nem botlunk.

Pár új fegyver és perk, és öttel megemelt level cap, amit a Honest Hearts technikailag jelent. Nem ez a DLC fogja megrengetni vagy megújítani a Fallout sorozatot, de némi plusz bolyongásra tökéletesen megfelel, és a hozzám hasonló, mítosz- és háttértörténet-fanatikusok nem hagyhatják ki. Még két DLC várható a New Vegashoz (Old World Blues és Lonesome Road), de most már itt az ideje, hogy moddolt kiegekkel is megtámogassam az eddigi szűz, vanilla FNV-met.

Nézd már, itt a május. Ideje lenne egy bejegyzésnek, megint nagyon elhanyagoltam a blogot. Kifogás persze mindig van, az új munkahely az intenzív tréninggel elég sok energiámat leszívja. Remélem hamarosan normalizálódik a helyzet, és lesz lehetőségem írni. És nem csak blogposztokat.

A fejemben közben egymást kergetik a félig megírt novellák, a képregény-alapanyag és a két regény. Tavaly azt hittem, már nagyon kevés választ el csak tőle, hogy nekiülhessek a Bábel-tervezet megírásának, de azóta sajnos ki kellett dobnom a koncepcióból egy fontos elemet, és amíg ahelyett nem találom meg a beillő kirakósdarabot, nem tudok továbblépni vele. Az sem segít, hogy közben még többet agyalok a másik regényen, amit elvileg csak pár év múlva tervezek megírni, mégis napi szinten felbukkan a gondolataimban.

A Kitaszított munkacímen folyó projektből végül is csak olyan apróság hiányzik, mint a sztori. Bagatell. Az aprólékos háttérvilág, a hangulat, a történet íve, a főszereplő motivációja, a helyszínek, stb., mind összeállt, csak azok a kis szálak, cselekmények, konfliktusok, amelyek elvezetik az olvasót (meg előtte engem is) az első oldaltól az utolsóig, na azok nincsenek meg. Elég frusztráló. Közben egyik novellától futok a másikig, kapkodok, csapongok és nem fejezek be semmit.

Na, ezeket kaptam a fejlesztőcégtől, mint Witcher 2 tesztelő. Apróság, de jól esik.

Folytatódik az időgép-sorozat, a legalább tíz éve íródott szárnypróbálgatások publikációja. 2000 körül éltem meg második Gaiman-korszakomat (az első a képregényé volt), és ez erősen érződik is ezen a kis novellán. Mindig szerettem a profán és a misztikum találkozását, ez az én egyik próbálkozásom volt a témában.

A találkozás

Valószínűleg utólag már bánták a producerek, hogy egy Philip K. Dick novellára alapozták a The Adjustment Bureau (A Sorsügynökség) című filmjüket, mert így kénytelenek voltak scifiként promotálni a mozit. Ami sokkal inkább romantikus dráma, mintsem tudományos fantasztikum (ebből következően nem én lennék a célcsoportja), de a két főszereplőnek köszönhetően szerencsére nem csúszott át az egész valami negédes hablatyba. Bár scifi elemekkel operál, ha máskor nem, hát a végén biztossá vált, hogy ez valami egészen más zsáner, mert logikai befejezés helyett csak egy érzelmi sablon-lezárást kaptunk. Több szót nem is érdemel.

Varsóból nem jöttem haza üres kézzel, vettem egy lengyel fejlesztésű (és szövegű, haha) társasjátékot. A 51st State a külcsínével fogott meg elsőre, aztán gyorsan utánanéztem a boardgamegeek-en, és csak addig jutottam, hogy egy posztapokaliptikus világon játszódó… és ezzel is dőlt a dolog. Maga a játék a Neuroshima brand része (lengyel fejlesztésű szerepjáték), egy erőforrás-menedzselő, worker-placement típusú társasról van szó. Azóta már túl vagyunk pár játékon, engem meggyőzött. Szerencsére a lengyel szöveg kimerül a lapnevekben, minden folyamatot ikonok és jelek írnak le, úgyhogy kvázi nyelvfüggetlen a cucc. A netről beszerzett, hivatalos angol szabálykönyv azonban olyan suta, hogy kell hozzá pár menet, hogy az ember tapasztalati úton teljesen összerakja a rendszert. Egyetlen negatívuma, hogy minimális a játékosok közötti interakció, de legalább lehetetlen összeveszni rajta. Szóló játékra is alkalmas, a játékidő 45-60 perc. A grafikai megvalósítása elképesztően hangulatos. Erősen ajánlott.

Ez meg nézzoda:

Mint utólag kiderült, kész kis összeesküvés előzte meg a meglepetést a tegnapi születésnapi Meetup előtt. Hát meglepődtem, az biztos. Ki gondolta volna, hogy egy rutintalan előadó (én) szokatlan témájú előadása (náci zombi filmek) ilyen sikert arat? Jól esett, az biztos. Ezúton is boldog születésnapot a Meetupnak, és nagy elismerés a lelkes szervezőknek (Kelt, Jun, többiek)!