Ezt is megértük, a Nyomtalanul (Zero History, 2010) című regénnyel befejeződött William Gibson Blue Ant trilógiája. A sorozat középső darabjáról, a 2007-es Árnyvilágról (Spook Country) az sfportalra írtam anno egy meglehetősen csalódott kritikát (amivel most is száz százalékig egyetértek), és ez is közrejátszott abban, hogy a záró kötethez már máshogy álltam hozzá. Megváltozott elvárásokkal, objektívebben és reménykedve. Elöljáróban annyit: bár a Nyomtalanul kétségkívül a trilógia legjobban sikerült darabja, de mint regény súlytalan, halvány darab.

A könyv a jelenkorban játszódik, de ez a világ egy kicsit más, mint a miénk, mintha lenne rajta egy plusz réteg, amiben Gibson szereplői mozognak, egy alternatív valóság. A mágikus realizmushoz hasonló jelenségről van szó, egyfajta tech-realizmusnak mondanám. Létező technológiákat alkalmaz Gibson, de kicsit felnagyítva szerepüket és jelentőségüket, jobban ráfókuszálva ezekre a szélsőséges jelenségekre. Emiatt alakulhat ki az olvasóban ez az alternatív valóság érzete. És hogy ne érje szó a ház elejét,  ezúttal egyértelműen leszögezem: a Nyomtalanul nem scifi.

A Trendvadász (Pattern Recognition, 2003) középpontjában egy, az interneten terjedő titkos mpeg videó állt. Itt nagyon érezhető volt Gibson sutasága, ahogy egy számára új és titokzatos világot/technikát próbált megírni, miközben olvasói túlnyomó többsége sokkal jobban otthon volt ebben a környezetben, mint ő. Az Árnyvilág a lokatív művészetet járta körbe, mely már frissebb, modernebb téma volt, de a könyv regény-része, dramaturgiája áldozatul esett a törekvésnek. A könyv görcsös erőlködés volt Gibson részéről, aki szerintem  azóta rájött arra, hogy neki nem a technikát kell a középpontba állítani, mert sajnos elrohant mellette a világ.

Így a Nyomtalanulban a technika már csak háttér maradt, a központba a divat, az order flow jelensége, az ipari kémkedés és a végletekig fetisizált tárgyak kerültek. A korábbi két kötetre is jellemző volt az autentikus helyszínek szerepeltetése, ez most sincs másképp. London és Párizs rejtett szegleteit, apró kávézóit, félig titkos hoteljeit járjuk be a szereplőkkel, a leírások aprólékossága lenyűgöző. Nincs kétségem afelől, hogy teljesen hitelesek a helyszínek, annak ellenére, hogy ha jól emlékszem, Gibson is bevallotta, hogy nem járta be az európai fővárosokat, az internetről és barátok, ismerősök beszámolóiból építkezett. Bárhogy is van, a regény ezen része működik.

Mint említettem, ebben a kötetben a megfogható eszközök, a tárgyak kapnak központi szerepet. Legyen szó a titkos divatmárka, a Gabriel Hounds egyedi ruhadarabjairól, a különös hotel berendezési tárgyairól, cipőkről, ajtókilincsekről, bukósisakokról, bármiről, Gibson már-már vallásos tisztelettel adózik nekik. Benyomásokat, hangulatokat kapunk a tárgyaktól, olyan többletet, amely komoly írói megoldás eredménye. Érdekes színezetet adott ez a regénynek, tovább erősítette a világ valódiságát, hitelességét, és ez most jól sült el. Eszközpornó ez a javából. Gibsonban biztos van valahol mélyen egy formatervező, egy designer, egy fetisiszta. Egyetlen zavaró kivétel volt csak: mindig, mindenki iPhone-t használt, amivel nincs is baj, de néha elég lenne szimplán csak telefont említeni a szövegben. Mondjuk az oldalonkénti hat iPhone-ból kétszer.

Ami a regény szerkezetét illeti, hatalmas a pozitív változás az Árnyvilághoz képest. A három nézőpont közötti váltás leszűkül kettőre: Hollis és Milgrim is visszatér ez előző kötetből (plusz néhány meglepetésvendég), és már a regény elején összefut kettejük története. Sokkal kevésbé csapongó és töredezett így a szöveg, remekül működik a dolog. Emellett végre komoly személyiséget is kapnak az általam korábban kétdimenziósnak titulált főszereplők. Komolyan, Milgrim alakja egyetlen oldalon mélyebb értelmet nyer itt, mint az egész Árnyvilág folyamán. Általában elmondható, hogy a karakterek motivációi a helyükön vannak, párbeszédeiken keresztül egyre jobban és jobban megismerhetjük őket. Kötődni tudunk hozzájuk, ami eddig nagyon hiányzott. A két nézőpont ellenére azonban még mindig túl sok a fejezet, emiatt több találkozásra vannak kényszerítve a szereplők, mint egészséges lenne. Mintha egy színpadot látnánk, ahova két oldalról három percenként jönnek be a színészek, beszélnek pár mondatot, majd el, majd vissza, rövid beszélgetés, majd el, majd vissza… Nem tudom, érthető-e, mire gondolok. A kevesebb néha több.

Egyetlen szereplő volt, aki kilógott a társaságból, de ő aztán nagyon. Szerencsére csak a regény utolsó harmadában bukkan fel superm… izé, a férfi, aki hirtelen előkapja a nyuszit a kalapból, mindenre van megoldása, fölényes mosollyal intézi el a felmerülő problémákat, csak egy telefonjába kerül a titkosabbnál is titkosabb hadifejlesztések házhozszállítása. Innentől kezdve az egyébként határozott női főszereplőnk súlytalan báb csupán (néha már vártam az idétlen vihogást és a hajtekerést), minden kérdésére csak egy “Majd meglátod” a válasz, ő pedig alázatosan tudomásul veszi, hogy önállósága és személyisége a múlté, másodrendű alak csak a félisten mögött. Aki jön, lát és győz, lesöpör mindent és mindenkit, az amúgy eddig szépen felépített regényt is. Hatalmas baklövés ez Gibson részéről.

A könyv végső konfliktusa egyébként is súlytalan, mintha megint csak az Árnyvilágot olvasnánk. Okafogyottá válnak a nagyszabású előkészületek, a titokzatos tervek, a szupermen hihhhetetlen profizmusa. Színtiszta ágyúval verébre effektus. Értem én Gibson célját: hiteles, a valóságtól nem cyberpunki mértékben elrugaszkodott történetet szeretne, hús-vér szereplőkkel és hihető jelenetekkel, de akkor miért előtte a grandiózus felépítmény, a larger than life karakter, a dobpergés? Csalódás a javából.

Utólag végleg bebizonyosodott, amit közben csak reméltem: a Nyomtalanul olvasásakor nem nyomasztott a figyelmen kívül hagyhatatlannak gondolt gibsoni cyberpunk örökség terhe. Nem vártam scifit, tech-thrillert, semmit. Csak egy működő regényt. És bár a kötetnek vannak elvitathatatlan erényei, ami az összképet illeti, a hibái sajnos elnyomják ezeket.

Továbbra is tartom a véleményem: Gibson nincs otthon ebben a világban, neki olyan hely kell, ahol a saját íze szerint módosíthatja a valóságokat, ahol ő építkezik, ő adja a szabályokat, és ahol mi, olvasók vagyunk a látogatók.

Mr Gibson, kérem, álmodjon valami újat.